Minden szingli életében eljön az a pillanat, amikor a szerelmi élete frontján teljes totális süket csend van. Amikor senki nincs a láthatáron, az égvilágon senki. Na ez az az állapot, amit  a legkevésbé viselek jól. Szakítani, habár fájdalmas, mégse olyan szörnyű, mert egyrészt ott a felszabadulás, másrészt a múlt fájdalma még betölti az űrt. Aztán amikor múlik a fájdalom, jön az eufória, a szabadság eufóriája. Vele együtt, vagy kicsivel utána a kalandok. Vagy az érzés, hogy baromi jó egyedül. A sorrend változhat. De aztán, mindezeken túl, jön egy időszak, amikor már nem olyan baromi jó egyedül, a kalandok untatnak, a rég volt szerelem pedig már olyan régen volt, hogy tán igaz se volt.

 

Az a fajta csend, ami mindent elnyel, aminek nincs vége, határa, széle. Amikor mégcsak nem is tetszik senki. Amikor semmi, de semmi nem sejthető, tudható. Az ember ott áll egy nagy pusztában, sivatagban egyedül, és csak várja, hogy felbukkanjon valaki a láthatáron. Nem azért, mert tehetetlen, és nem akar cselekedni, hanem mert ebben a helyzetben nem lehet cselekedni. Ha a feje tetejére áll, akkor se fog hamarabb jönni az, akinek jönnie kell. És ez az őrjítő, hogy az égegyvilágon semmi befolyása nincs a történésekre.

 

Amikor már itt tart, megtette azt az egyetlen dolgot, amit megtehetett: kiürítette a szívét. Ez egy szükséges, de őrületes kockázat, mert ő csak ennyit tehet, az, hogy valaha fel lesz-e töltve újra, nem rajta áll. Ott áll, nyitott tenyérrel, s várja, hogy lehulljon rá a kegyelem. A kegyelmet nem lehet akarni, a kegyelemért nem lehet tenni. A kegyelmet csak kérni lehet, mint alamizsnát, mélységes alázattal, beismerve azt, hogy szükséged van rá, hogy egyedül nem megy. Kitárni a szíved, teljesen pőrén, teljesen védtelenül, és úgy maradni. Ez a legnehezebb. Ellenállni a kísértésnek, hogy mindenféle pótlékkal kitöltsd az űrt. Nem, nem dohányozhatsz sírás helyett. Nem, nem menekülhetsz a munkába. Nem, nem hitetheted el magaddal, hogy azok a bizonyos erotikus barátságaid be tudják tölteni az űrt. Nem tettedheted, hogy jó neked egyedül. Nem viselkedhetsz úgy, mint egy királynő, aki csak fogadja a hódolatokat, akit imádni lehet, de megközelíteni nem. Várnod kell, és tűrnöd kell a teljes védtelenséget. Át kell érezned a Hiányt.

És ez a legnehezebb. Tudod, hogy ez az állapot mindig a nagy szerelmeket előzi meg, és hogy el fog múlni. Hiszel benne, hogy akivel találkoznod kell, találkozni fogsz. És mindez a tudás és hit, mintha nem is létezne, amikor át kell élned a Hiányt. A hit és a tudás ott van, és életben tart, de nem segít, nem melegít, a Hiány ettől nem lesz se kisebb, se rövidebb, se kevébé sötét, se kevésbé hideg. Olyan, mintha ki kellene mondanod, hogy egyedül nem megy, segítsetek. Egyedül kevés vagyok. Holott másra se törekszel, minthogy teljes életet élj, hogy megoldd a problémáid egyedül. Kiegyensúlyozott kapcsolatokat akarsz, melyekben nem függsz a másiktól, és ha kölcsönös a tisztelet és nagyjából egyenlőek az erőviszonyok, ezt az illúziót egy jó kapcsolat meg is adja. A rosszakból meg általában előbb-utóbb kilép az ember. De amikor belép a Hiány az életedbe, hirtelen rájössz, hogy ez az egész egy illúzió, mert igenis függ a boldogságod egy másiktól. Ráadásul egy olyan másiktól, akit még nem is ismersz, és ezért befolyással se lehetsz rá, nem alakíthatod a kapcsolatodat.

Rendkívül érzékeny állapot ez. Az ember magától értetődően kér segítséget és nyílik meg, amikor bajban van. Legtöbbünknek nem esik nehezére elfogadni, amikor igazán szükségünk van rá. Általában nem jut eszünkbe szégyenlősködni a nővér előtt a kórházban, és az is természetes, hogy egy szakítás után zokogva hívjuk fel a barátnőnket. De itt másról van szó. Úgy kell segítséget kérned, hogy nem vagy bajban. Úgy kell megmutatnod magad meztelen, hogy nincs rá szükség. És nem tudhatod, hogy reagálnak majd rá. Rád. Ez a legeslegnehezebb.