Hányszor hallottam már ezt! De igazából sose vettem komolyan, sőt, baromságnak tartottam. Mígnem egy szokásos augusztusi tanári konferenciára besétált az új kolléga, A Házinyúl…

Nem támadott, én mégis kissé megijedtem tőle, mert épp akkor voltam túl egy soha meg nem valósult szerelem illúzióján, és kb mindenre vágytam, csak nem még egyre… De ott volt tagadhatatlanul, a maga kedves-izgalmas házinyúl valójában. Szinte ordított, mint egy színes óriásplakát a szürke, kopott tűzfalon.

Óva intettek Őházinyulaságától. Hiába. Az iskola mindjárt kellemesebb hely lett, a készülődés izgalmasabb, a reggelek szürke helyett rózsaszínek, mit szépítsem? Viszonylag hamar kezdett körvonalazódni azért, hogy miért is a jótanács, Házinyúlról ugyanis kiderült, hogy most vált el, ami még hagyján (hurrá, legalább szabad!), viszont szerelmes egy másik nőbe. Na puff neki, kellett nekem házinyúl, gondoltam. Ez egyébként egy közös sörözésen derült ki, ahol mellette ültem, és alig bírtam ki, hogy ne hajtsam a vállára fáradt fejemet, mert a világ legtermészetesebb dolga lett volna…

De nem úgy, mint más rendes nyulaknál történni szokott ezek után, Házinyúl természetesen másnap is az orrom előtt volt, és még sok-sok nap, mindennap. Támadott is meg nem is, természetesen békésen üldögélt, mikor provokáltam, és halovány támadási jeleket mutatott, mikor nem. Ez így ment hónapokon keresztül, közben úgymond barátok lettünk…

És megismertem, és ebből fakadóan elálltam vadászszándékomtól. Na ekkor támadott. Méghozzá kitartóan és intenzíven, hogy jobb belátásom ellenére – nem nekem való zsákmány – , nem lehetett nem lőni.

Félév következett ez után együtt, mialatt, s főleg, miután, végképp világossá vált előttem, hogy miért a mondás…

Nos, bár a munkahelyi reggeleket garantáltan feldobja egy ilyen affér, nem éri meg. A romantika a kevesebb, és a kín a több. Ott van előtted, és nem ölelheted meg. Sőt, még csak nem is nézhetsz rá úgy. Falból külön mentek haza, majd otthon találkoztok. Nem sétálhattok kézenfogva az utcán, nehogy valaki meglásson. (Nincs megtiltva, de az embernek nincs kedve 30 kolléga, és 300 gyerek kedvenc pletykájává válnia.) De ez csak kellemetlenség.

Életed egyik legszebb és legfontosabb eseményén, a szalagavatón csak vele nem táncolhatsz, de még ez is kellemetlenség csak talán, bár kétségtelenül fájó. (Hát mikor lenne leginkább szükséged egy pasira, ha nem ilyenkor? Aki van, de mégsincs…) De ezt is ki lehet bírni.

Az élet persze nem éri be kellemetlenségekkel, mélyvízbe dob. Közös sítábor, mely előtt a házinyulad balesetet szenved, ott az összes diák és kolléga előtt. Te nem ölelheted meg, sőt, szakadozó szívvel nézed, amint autóba rakják és orvoshoz viszik. Normális viselkedést tettetsz, ám belül félig nem is vagy magadnál, felszállsz szépen a buszra, ami külföldi havas tájak felé repít, és végig azon gondolkodsz, hogy te le fogsz szállni, de nem szállsz, és közben végig lelkiismeretfurdalásod van…

Akkor nyugszol csak meg – illetve nem – , amikor jön az sms. Hogy síelni bár nem fog tudni, de másnap utánatok megy. És kezdetét veszi az újabb próbatétel, aludj vele egy szobában, 5 másik kollégával együtt egy hétig… Nem részletezem, el lehet képzelni…

Szép lassan persze kitudódik mégis, legalábbis a kollégák már tudják, bár nem mondta nekik senki, de nem vakok. De még a vakok is tudják. Az egyik, aki szintén célkeresztbe vette, azóta nem beszél veletek. Nem is köszön. De oda se neki.

Már a diákok is sejtik, megy a találgatás, meg a fogadások. Nagy lelepleződés a szerenádon. Már mindenki tudja. Semmi gond, elfogadják, örülnek is neki talán. Elkönyvelnek titeket egy párnak. Pont mire szakítasz, mert erre a házinyúlra akkor se lett volna szabad lőni, ha támadott… Mostmár persze el kell mondani a szakítást is, ha a helyzet úgy hozza, és nem lehet kikerülni… És sokszor úgy hozza. Még szerencse, hogy ősztől már nem dolgozok ott, és ha a nyilvános együttjárást nem is, azt legalább sikerült elkerülni, hogy nap mint nap találkozni kelljen vele a szakítás után is.

Nos, viccet félretéve, házinyúlra tényleg nem érdemes lőni, kivéve talán, ha életed egyetlen, igazi és kihagyhatatlan házinyula az illető, de enélkül szigorúan tilos! És igazából nem az apró kellemetlenségek, vagy a morbid helyzetek miatt. Hanem mert…

A mi kapcsolatunkból nem lett igazi szerelem, aminek több oka is volt. De mostmár biztosan tudom, hogy az egyik közülük mindenképpen az, hogy annyira ügyelni kellett a hivatalos távolságtartásra, arra, hogy együtt töltött időnk jórészében józanok és professzionálisak, kollegiálisak, barátiak maradjunk. És ez az önmegtartóztatás túl jól sikerült, nem igazán tudtuk átlépni akkor se, amikor nem volt rá szükség… 🙁 És ha a többi tényező nem is, ez igencsak nagy részben köszönhető ennek a házinyúl szituációnak.

Szóval egy házinyúllal csak óvatosan! Akkor is, ha támad 😉