„Könyörgöm, valaki ígérje meg, de becsszóra, hogy 10 év múlva boldog családanyaként nevetve fogom mesélni az idióta vakrandis történeteimet, és az egész kínlódás csak egy vicces emlék lesz!”- írtam ki a Facebook falamra – persze szigorúan csak a közeli barátoknak, egy balul sikerült randi után. Én, aki gimiben arról voltam híres, hogy visítva menekültem mindenféle technikai újítás elől, s legtovább álltam ellen a mobiltelefonvásárlásnak is, most azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag online élem az életem. Öregszem, gondoltam, bár valljuk be, az öregedés folyamatára eddig egészen más mintákat láttam (kötögetés, süti sütés, stb.). Mindenesetre többen is megígérték – ha nem is becsszóra, de online-, hogy ez így lesz, mégis úgy döntöttem, hogy nem várom meg azt a 10 évet, és már most elkezdem mesélni, biztos, ami biztos. Hát, íme 🙂

 

Előzmények

Na persze, én se így képzeltem, hogy 31 évesen szingli leszek. Senki nem így képzeli el. Ezt biztosan tudom, ugyanis angoltanárként minden évben legalább egyszer alaposan végigbeszélem ezt a témakört (is) az érettségi előtt álló diákjaimmal, és mindegyik, kivétel nélkül (igen, az elvált szülők gyerekei is!!!), úgy nyilatkozik, hogy 25 és 30 között megtalálja az Igazit, és 30-35 között családot alapít, azért akkor, mert akkorra már természetesen megteremtette az egzisztenciáját is. Úgyhogy, társadalomkutatási eredmények, meg változó társadalomszerkezet ide vagy oda, úgy látszik a tökéletes társról és családról alkotott elképzelések genetikailag kódoltak… Aztán persze az élet felülírja őket, méghozzá igen gyakran.

 

Nos, én sem voltam kivétel. Már az óvodában is menyasszonnynak öltöztem farsangkor, finomutalásféleképpen, de nem, akkori szívszerelmem nem öltözött vőlegénynek, sőt, el se jött, mert elkapott valami különösen makacs influenzát. 🙁  16 évesen  életem  szerelmével arról vitatkoztunk, hogy ki fogja pelenkázni majd a születendő közös gyereket… – aminek megszületését abban a pillanatban persze minden erőnkkel próbáltuk elkerülni 🙂 Mindegyik nagy szerelmemről azt hittem, hogy Ő az igazi, aztán a szakítás után meg voltam győződve róla, hogy most az egyszer tévedtem, de majd a következő lesz az. 24 éves korom körül kezdtem el először aggódni, hiszen úgy terveztem, hogy 26 évesen szülöm az első gyerekem. Amikor a 25 éves szülinapomat ünnepeltem a barátaimmal egy londoni klubban, majdnem elbőgtem magam. A gondtalan ifjúság elmúlt, végérvényesen, ennek már fele se volt tréfa. Volt munkám, lakásom, csak az Igazi hiányzott az életemből, amire a család sose mulasztotta el felhívni a figyelmem, egyetlen alkalmat se hagytak volna ki, hogy meg ne kérdezzék, mikor megyek már férjhez, s hogy mikor lesz unoka.

 

Nos, természetesen nem a társadalmi konvenciók és családi elvárások miatt, de 26 évesen megtaláltam az Igazit. Minden (majdnem) úgy volt, mint a mesében, királyfim hófehér kombin érkezett majdnem minden hétvégén a vidéki nagyvárosba, ahol éltem, amikor nem, akkor engem repített a vonat Pest és szerelmem felé. Nem, nem voltunk felelőtlenek, 1 évig jártunk, még együtt is éltünk 1,5 hónapot, mielőtt meghozva életem egyik legvitatottabb döntését, munkát, lakást feladva Pestre költöztem. Nos, az álom szépen lassan – illetve, igazából meglehetősen gyorsan – átment rémálomba, majd fásultságba. Nincs ezen mit csodálkozni, ez a dolgok menetrendje, eddig minden ment az egyik jól bejáratott társadalmi modell útján. Ha azon is folytatódik, akkor eme állapot enyhítésére megszületnek a gyerekek, a szülők szépen megrigolyásodnak, és a családi, meg társadalmi eseményeken mindenki eljátssza, hogy boldog, holott nem az. Sose voltam jó színésznő… és, most már ezt is tudom, nem is akarok az lenni… Több hónapig mérlegelve, és gyűjtögetve a bátorságot, arra a döntésre jutottam, hogy 3 millió forintnyi veszteség (mi is svájci frank hitelesek voltunk) még mindig nem ér meg 30 évnyi boldogtalanságot. Ráadásul érzelmet hazudni, ott, ahol már nincsen, nem akartam. Vettem tehát egy nagy levegőt, és kiugrottam a kapcsolatból, a Semmibe.

 

Igen, így nagybetűvel, ugyanis akkor még félállásban dolgoztam, ami arra volt elég, hogy egyek és fizessem a rezsit, albérletre már nem. Addig is hittem a csodákban, de hinni és megtapasztalni, egészen más. 🙂 1 héten belül megoldódott a lakásprobléma: egyik barátnőm épp árulta a lakását, de nem jött rá a vevő, a rezsiköltsége viszont nagy volt, így mindkettőnknek jól jött, hogy rezsiért odamehettem. Ez volt az első csoda. A második csoda duplacsoda volt 🙂 Félállásban lévő kolléganőmékhez megérkezett a gólya, na de nem ám csak úgy, előre bejelentve, 9 hónapos földkörüli utazás után, ó nem. 🙂 10 éve vártak rá, hogy örökbe fogadhassanak egy újszülöttet, s egy hideg téli éjszakán valaki lerakott egy babát egy kórház elé kihelyezett inkubátorba… Ők 1 hét alatt lettek szülők, én ugyanennyi idő alatt léptem azonnal teljes állásba, mindezt 3 héttel a szakítás után. (És volt egy harmadik csoda is: volt párommal úgy tudtunk elválni, hogy ahelyett, hogy tönkre akart volna tenni fájdalmában, hogy elhagytam, mindenben segített, ez azért elég kétesélyes dolog volt még a szakítás pillanatában.)

 

Szóval, ugrottam a Semmibe, és egy Kéz elkapott.

 

A világ innentől kezdve a feje tetejére állt. Olyan érzésem volt, mintha az élet visszaküldött volna pótvizsgázni. Én, akinek mindig saját lakása volt, most egy év alatt 5-ször (!!!!)  költöztem barátnőtől albérletbe, sőt, egy végtelennek tűnő hónapra még haza is, hogy már a végén azt kívántam, bár minden cuccom beleférne egy csővázas hátizsákba. De nem bántam, mert bár 30 évesen pontosan onnan indultam, ahonnan mások 20 évesen szoktak (se pár, se lakás), s 30 éves korukra érkeznek el (pár is, lakás is), mégis, soha nem éreztem még magam ennyire jól a bőrömben. Most, hogy minden félelmem valóra vált és túléltem, nem volt min aggódni többé, s a konvencióktól megszabadulva, önmagamra találtam. Egy ideig eszem ágában se volt új kapcsolatba fogni, annyira élveztem a szabadságom, de a sebek már csak olyanok, hogy begyógyulnak…