Avagy nőként egyedül élni – pro és kontra

Valamelyik nap meglátogatott az egyik nagyon kedves barátnőm, aki párkacsolatban él – egyébként az angyalok küldték, mert nagyon rossz passzban voltam – , és új albérletem láttán, ami nagyon tetszett neki, azt találta mondani, hogy szinte kedvet kapott hozzá, hogy ő is berendezzen magának egy ilyen kis zugot, és egyedül éljen. Nyilván nem gondolta komolyan, de tény, hogy vannak előnyei a dolognak, sokszor én is nagyon élvezem.

Nem kell alkalmazkodnod senkihez, ez tény. Úgy rendezed be a lakásod, ahogy akarod – és ahogy tudod, erről majd később… – , azt főzöl, amit akarsz, akkor mész el aludni vagy kelsz fel, amikor akarsz, azzal beszélsz telefonon, akivel akarsz, és bármit elmondhatsz/leírhatsz, anélkül, hogy a párod/lakótársad/gyereked hallaná/látná, ami akkor tud megoldhatalan problémává válni, ha épp őróla lenne szó.

Ezen kívül, talán ez a legnagyobb előnye, nem befolyásolják a lelkiállapotodat a közvetlen környezetedben élők. Nem rontja el jó hangulatodat a párod az ő épp aktuális nyűgjével. Vagy épp fordítva, nyugodtan bőghetsz, vagy leheveredhetsz, ha fáradt vagy, te se vagy hatással senkire, nem rontod el senki hangulatát a te rossz kedveddel, és nem állnak ott melletted, hogy mikor csinálod már meg, amit ígértél, és amire a másiknak szüksége van, holott te másra se vágysz, csak nyugalomra, vagy épp égető szükséged van a pihenésre. Ha ráérsz, rengeteg klassz dolgot lehet csinálni spontán, ami egyébként akadályokba ütközne, vagy komoly szervezést igényelne. Lehet például órákat tölteni el reggel nyugodt teázással és reggelizéssel, jógázni, meditálni időkorlát nélkül teljesen zavartalanul, főzőcskézni, táncolni, énekelni, vagy épp írni, amikor csak eszedbe jut.

A dolgaidat megtalálod ott, ahol hagytad – vagy épp nem találod meg 🙂 – , csak magad után kell rendet tartani, vagy épp a saját rendetlenségedet elviselni, senki nem szól bele. Órákig fürödhetsz és ülhetsz a WC-n, és rengeteg időd van gondolkodni a téged érintő fontos dolgokon.

De vannak tagadhatatlan árnyoldalai is, és itt nem csak arra gondolok, hogy mégiscsak szerelem, szerető társ nélkül élsz, és nincs kihez odabújni, mert ez evidens, hogy nem jó.

Akadnak azonban rejtettebb problémák is. Egy női lakásból nagyon hiányzik a férfi kéz. OK, hogy egy szöget még én is be tudok verni a falba, vagy meghúzni egy csavart, és a villanykörtét is kicserélem, és be tudom kapcsolni a számítógépet, meg megnézni az e-mailjeimet és a Fb-ot, de itt meg is állt a tudományom.

Ha már fúrni kéne valamihez, megáll a folyamat. Én nem tudom miért, de úgy tűnik, a fúrás képessége genetikailag az Y kromoszómához tartozik szigorúan, mert én még egy nőt se láttam – beleértve legvagányabb és legtalpraesettebb barátnőimet is – , aki erre képes lett volna, vagy egyáltalán meg merte volna próbálni… Kezdjük ott, hogy nincs is fúró egy női lakásban. De ha lenne, se mernék hozzányúlni. Zúg, nehéz, és mindig az a rémkép lebeg előttem, hogy önálló életre kel, és tönkreteszi a falat…

A többi szerelési problémáról nem is beszélve… Egészen mostanáig meg voltam róla győződve, hogy a csőgörény az egy végtelenül bonyolult, digitális, elektronikus szerkezet, ami nagyon drága és különös szakértelmet igényel… Egy frászt! A szomszédom jóvoltából – God bless  Him! -tudtam meg, hogy tulajdonképpen csak egy hosszú, nagyon szoros drótspirál, amit egyszerűen csak le kell dugni a lefolyóba… A dolog annyira egyszerű, hogy nekem is menne, de erről ugye információ hiányában az ember lánya mit se sejt…

A másik, ha már itt tartunk, az a digitális világ. Meggyőződésem, hogy minden kütyühöz női vásárlóknak alaptartozékként kellene csomagolni egy férfit is 🙂 Nekem szerencsém volt, mert akkor épp volt párom, és átsegített a kezdeti nehézségeken, de nem egy barátnőmet láttam már kétségbeesni, hogy nem tudja lerakni az okostelefonját, vagy épp az felhív valakit saját szakállára 🙂

És akkor még a számítógépről nem is beszéltem… Amit már elsajátítottam, az megy, mint a karikacsapás, és olykor próba-szerencse és tisztán logikai alapon magam is rájövök dolgokra, de rögtön megáll a tudomány, ha valami újjal találom szembe magam. Például halványlila fogalmam sincs, hogy mihez milyen zsinór kell, és arról meg végképp, hogy azt hogy hívják… Vagy a másik kedvencem, amikor nem tudom eldönteni, hogy valamit mindenképp le kell tölteni, vagy véletlenül se szabad. Ennek folyományaként jártam már úgy, hogy az egyik böngészőn nem engedélyeztem valamit puszta óvatosságból, nos, azóta nem tudom megnyitni a csatolt fájlokat az e-mailemben, és még szakértők se tudták visszaállítani… Vagy egy ártatlan zeneletöltés mellé engedélyezni kellett valamit, ami aztán komplett átvette az uralmat az összes internetes tevékenységem felett, és egy számtechtanár kellett hozzá, hogy onnan levarázsolja a kicsikét…

Egyedül élni ráadásul teljesen gazdaságtalan. Kezdjük a romlandó kajával, ami szinte sose fogy el, mert képtelenség kicsi mennyiséget venni, ami elállna addig, amíg kell. Választhatsz, vagy folyton azt eszed és már a füleden jön ki, vagy megromlik. Én például már átálltam az előre felvagdalt, dobozos/zacskós salátára, mert bár összehasonlítva egy fej salátával, csillagászati ára van, de mikor fogy el egy egyszemélyes háztartásban normális keretek közt egy egész fej saláta???

Ha meg épp nem romlik meg a felhalmozott készleted, akkor azon kapod magad, hogy nincs otthon semmi, mert elfelejtettél/nem volt időd bevásárolni, és ugye nem vásárol be helyetted senki, és a párod készleteire se járhatsz rá… És azt már nem is mondom, hogy minden étel finomabb, ha társaságban költöd el…

Ráadásul, egyedül lakást fenntartani, az ám az igazi luxus! A lakbér kettőnek is ugyanannyi, mint egynek, és a rezsi is max csak a vízdíjjal kevesebb, mert a villany ugyanúgy világít kettőnek is, mint egynek, és a fűtés is éppúgy melegít kettőt, mint egyet…

Anyukám kedvenc parája, hogy ha történik velem valami, napokig nem veszi észre senki… Mondjuk én ettől nem félek, mert nem fog, mert nem engedhetem meg magamnak! 🙂 De tény, ha beteg vagy, nincs senki, aki egy kicsit is levenné olyankor a mindennapi élet terhét a válladról, és főzne neked egy teát, vagy kiváltaná az orvosságot, amikor te épp 39 fokos lázzal fekszel, és a WC-re is nehezedre esik kimenni.

Szóval van nehézség, bőven, de a legnehezebbet talán a végére tartogattam. Mikor hazaérsz, minden úgy van, ahogy hagytad, semmi változás nem történt, nincs élet a lakásban rajtad kívül. Nincs, ki hazavárjon, vagy hazajöjjön hozzád, nincs kihez szólni. Nem véletlen, hogy az egyik legnagyobb büntetés a magánzárka, a legkomolyabb beavatás világvallástól függetlenül, az egyedüllét, a remeteség. Mert 0-24-ben össze vagy zárva magaddal, nincs, ki akár egy percre is elterelje a figyelmedet magadról. A saját gondolataidból, hülyeségeidből nem szakít ki senki egyetlen percre sem. És így nagyon fel tudnak ám erősödni, már rövid idő alatt is, elég hozzá egy egyedül töltött hétvége is…

Persze jó önismereti tréning, nem véletlen, hogy minden meditáció, minden lelki gyógyítás úgy kezdődik, hogy „csendesedj el”, s ha ez megtörtént, meghallod azokat a hangokat, amik folyamatosan duruzsolnak a füledben, és nem mindig kellemesek. Rájöhetsz, hogy ha épp nincs, ami elterelje a figyelmed, folyamatosan magad szidod, vagy épp teljesen irreálisan állandóan parázol a jövőd miatt, kinek mi a keresztje. Ezek a belső párbeszédek vagy megszűnnek, vagy teljesen elbagatellizálódnak, ha van melletted valaki, de ha egyedül vagy, a füledbe ordítanak folyamatosan. És akkor választhatsz, hogy eltereled-e a figyelmedet, vagy épp nekiállsz újraírni ezt a folyamatosan zajló párbeszédet magaddal… Azt hiszem, ez utóbbi az egyedüllét egyetlen valódi célja, értelme, hogy ezt megteheted. Ha akarod.